20.

Nicolette Contre nem bírta kiverni a fejéből azt a délutánt, amit Nathan Clarksonnal töltött, azonban be akarta tartani az Adam Claksonnal kötött egyezség ráeső részét - mondhatták a lányt nagyképűnek, lenézőnek, de szószegőnek soha. Nathan jelenléte összezavarta a lányban dúló érzelmeket, amiket Aaron Trage iránt érzett, viszont próbálta elhessegetni a fejéből az új Clarson gondolatát, hiszen ő teljesen oda meg vissza volt Aaronért. Legalábbis ezzel próbálta magát hitegetni, mikor folyamatosan Nathan mosolyának emléke furakodott a gondolataiba.

Nicolette inkább úgy döntött, minél hamarabb cselekszik, annál előbb lehet az övé Aaron Adam kis segítségével, így elkerülheti a további bűnös gondolatokat az alig ismert szívtipróról. Ki akarta használni a helyzetet, hogy mindenki éppen a balhés brigádra fókuszált, akiket az iskola-pszichológushoz küldtek. Maggie Blackwood művészpalánta módjára rajzszakkörre járt, amit 

hetente kétszer tartottak, ezen a héten sem maradt el. Nicolette délután ötkor a rajzterem előtt szobrozva várta, hogy a lány végezzen és megkezdődhessen a hadművelet.

19.

Scott a kezét tördelte miközben egyik lábáról a másikra állt. Soha eddig életében nem érezte még magát ilyen idegesnek, mint akkor, amikor a mozi előtt állva Sophiet várta. A Nap határozottan túl melegen sütött, a fiú érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a tarkóján. Összesen tíz perce várakozott, és úgy érezte ez volt élete leghosszabb tíz perce. Bár előző este még arra is rávette magát, hogy megnézzen egy részt édesanyja kedvenc „csajos” sorozatából, totál felkészületlennek érezte magát az előtte álló randevúra. A versenyek során előfordult, hogy nála jóval nagyobb srácokat kényszerített földre, de ez a feladat talán még az ő erejét is meghaladhatta. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak keresztül a nagydarab srác fejében, mikor Sophie felbukkant az út túloldalán. Scott teste görcsösen megfeszült. Azt a pár percet, amit azzal nyert, hogy az autóktól Sophie nem tudott átjutni hozzá, arra használta fel, hogy vegyen pár mély levegőt és megpróbálja elűzni a gyomrát összeszorító görcsöt.

18.

A C-sek osztályfőnöke, John Hill, az órák után összegyűjtötte a diákokat, akiknek jelenésük volt az iskolapszichológusnál. Hill tanár úr úgy gondolta, jobb ha ő maga gondoskodik arról, hogy biztosan odaérjenek a beszélgetésre, mert jól tudta, akad pár olyan diák, aki biztosan meglépne. Először Hella Duncant csípte el a rajz órája után, majd pedig a saját osztályához igyekezett, akik éppen egy biológia dolgozaton estek át az emeleten.

- Tara Cross, Autumn Davis! - kiáltott a lányok felé az osztályfőnök és magához intette őket. - Konion és Aaron is jöjjenek! - szólt hátra a fiúkhoz.

Tara egy fancsali grimaszt vágott, de amint meglátta bagós barátnőjét a zöld egyenruhájában, egy fokkal jobb hangulatba került.

- Látom te sem maradsz ki a balhékból - veregette meg barátságosan Hella vállát.

- Úgy ismersz te engem? - mosolyodott el, de hamar az arcára fagyott a vigyora, amint meglátta Koniont és a mögötte ballagó Aaront.

17.

A Clarkson ikrek a kémia témazáró után jöttek ki a teremből, nem éppen a legjobb hangulatban. Azonban mégsem ez volt igazán a feldúltságuk oka. Az apjuk ugyanis aznap reggel közölte velük, hogy a féltestvérük, Nathan Clarkson átiratkozik a Greenfieldbe. Egyikük sem gondolta volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik - a harmadik szünetben futottak össze Nathannal a folyosón. Eléggé meglepődtek a srácok, a fiú arcán pedig semmi érzelem nem mutatkozott. Beletúrt hosszabb, barna hajába, megigazította kék, díszes kabátját, amihez fehér nadrágot, barna, térdig érő csizmát és világoskék inget viselt.

- Adam, Patrick, örülök, hogy újra találkozunk – szólalt meg pár percnyi hallgatás után Nathan elég szenvtelen hangon, látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mondott.

- Hát te, bratyó? Büdös a magániskola? – vonta fel az egyik szemöldökét Adam karba font kezekkel.

Patrick inkább magában tartotta a véleményét, összeszorított fogsorral nézett farkasszemet a jövevénnyel. Nagyon nem kedvelte Nathant, ahogy Adam sem, azonban az apjuk miatt muszáj volt jóban lenniük – még, ha csak felületesen is -, a férfi nem szerette kiteregetni nagy közönség elé a családi szennyest.

16.

Egy újabb pénteki nap ért véget a Greenfield középiskolában. Kicsöngetéskor, diákok ezrei verődtek ki a bejárati ajtón, vegyes színekben pompázva a kötelező egyenruhák miatt. A kellemes napsütés és a tavaszias jó idő lehetővé tette James Rosattinak, hogy végre elővehesse kedvenc motorját a garázsuk mélyéből. James imádta a két kerekű járműveket, a száguldást és természetesen a cross motoros amatőr versenyeket. Néhány helyi megrendezett eseményen ő maga is indult, de még egyetlen alkalommal sem sikerült elhozni az aranyérmet, csak a többi dobogós helyezéseket. A suli parkolójában szokta bemutatni az aktuális trükkjeit, amiért már többször is osztályfőnöki figyelmeztetést kapott. Ezért egy ideig kénytelen volt meghúznia magát, mert egy cseppet sem akarta, hogy kicsapják az iskolából. Így hát legjobb barátjával, a szintén extrém sportokért rajongó Travisszel szokott a városszéli homokbuckákon akciózni. Ugyan Travisnek nem volt motorja, de a barátja mindig megengedte neki, hogy menjen pár kört a régi, kék cross motorjával, cserébe pedig videókat készített Jamesről és a trükkjeiről.

Mint általában mindig, tanítás után, zöld motorjának támaszkodva várta Jill Hartmannt, aki nem csak az osztálytársa volt, hanem a barátnője is. A műszaki órájukon ismerkedtek csak meg igazán, hisz mind a ketten a száguldás szerelmesei voltak. James pedig sehol máshol nem találhatott még egy olyan lányt, aki imádott szerelni, pont ahogy ő.

15.

Az unalom szinte halálra kínozta már szegény Nicolette Contre-t, aki éppen az utolsó órája után jött ki a teremből lassú, előkelő léptekkel. Péntek lévén úgy tervezte, hogy a barátnőivel tölti a délutánt, este pedig bulizni mennek majd, azonban senki sem ért rá, ezért a lány kicsit rosszkedvűen sétált el a szekrényéig - ami történetesen Adam Clarcksoné mellett volt.

Adam durcás képpel lépett Nicolette mellé és percekig azon mérgelődött, hogy nem bírja kinyitni a zárat. A lány már nem bírta nézni ezt a fajta szenvedést, így sóhajtott egyet, megforgatta a szemét és kivéve a srác kezéből a kulcsot, megoldotta a problémát. Azonban Adam hiába nyújtotta a kezét a kulcsért, Nicolette nem adta neki oda, inkább a markába zárta azt.

- Neked meg mi bajod van? - kérdezte felvont szemöldökkel a lány.

- Mit érdekel az téged? Különben meg semmi közöd hozzá, inkább add ide és eredj utadra - mordult fel Adam, de Nicolette nem tágított, mire a srác felszülten kifújta a tüdejéből a levegőt. Ezzel nagyjából le tudta magát nyugtatni, legalábbis annyira, hogy normális hangot megütve tudjon a lányhoz szólni. - Mit akarsz?

- Az igazat. Ilyen egyszerű - vont vállat Nicolette egykedvűen.

14.

Késő délután, az órák után Scott és Marlon elindultak a Gardenbe. Az úton nem sokat beszélgettek, éppen csak annyit, hogy milyen bunkók egyes emberek, élükön Nicolette-tel, aki bizony csúnyán megalázta a birkózót. Befordultak az utcasarkon, s már lehetett is látni a híres kávézó vajszínű épületét. Takaros kis hely volt, okkal nevezték Gardennek, hisz hátsó terasza egy bájos kis kertecskére nézett. A két fiú belépett a helyiségbe, hol halk zene szólt, kávé-, tea- és forrócsokoládé illata keveredett a frissen kapható péksüteményével. Marlon céltudatosan a hátsó bokszokhoz vezette Scott-ot, hogy senki se zavarhassa őket tanulmányaikban. Rendeltek egy-egy kávét, majd hozzáláttak kipakolni a tankönyveket.

- Szóval - kezdte Marlon, a fizika könyvében lapozgatva. - mit tudsz Newton-ról? - kérdezte Scott-tól, aki mindeddig csak a hangulatos helyiséget fürkészte, nem figyelve osztálytársa kérdésére.

- Khm, Scott! - szólt rá korrepetitora, mire a fiú gyorsan megrázta a fejét, és teljes figyelmét Marlonnak szentelte. Legalábbis egy ideig, ugyanis nem sokkal később feltűnt egy  osztálytársuk, Sophie, aki aznap nem volt iskolában. Kedves, és segítőkész lány volt. Barna haját általában két fonatban hordta, amit egy kék masnival tűzött össze a feje búbján. Iskolai egyenruháját lecserélte átlagos, hétköznapi farmerre, és ingre, ami még vonzóbbá tette a lányt. Scott tátott szájjal figyelte, ahogyan Sophie az asztalukhoz siet.

13.

Kedd reggel Andrew Norking a szokottabbnál is feszélyezettebb hangulatban volt. Az egyik diákja, Scott Morrison, az iskola legjobb birkózója bizony a bukás szélén állt. Tudta mindenki, hogy egy forrófejű diákról van szó, akinek mindene a sport, de nem gondolták volna, hogy ez a tanulás rovására mehet, ugyanis a fiú nem volt mindig ilyen buta. Nem tartozott a jó eszű diákok közé, de sok tanulással szinten tudta volna tartani a jegyeit. Általános iskolás korában sokan bántották termete miatt, ezért úgy döntött, megtanul birkózni. Ennek többféle eredménye lett: pozitív, hisz nem merte többé senki se bántani, negatív pedig az előbb említett tanulási problémák tucatja, emiatt hívatta magához Scottot a tanár. A fiú lassan cammogott a tanári szoba felé, túl fáradt volt a reggeli edzés miatt.

- Scott - kezdte minden bevezetés nélkül Mr. Norking. - Úgy gondolom, segítségre van szükséged, ugyanis ha nem lennél tisztában vele, bukásra állsz több tantárgyból is. - Először viselkedett így a tanár, eddig alig beszélgetett a diákjaival a múltbeli események miatt. De most úgy érezte lépnie kell, hisz még az igazgató is beszélt vele erről a múlthéten. - Szeretném, ha megkérnéd valamelyik osztálytársadat, hogy segítsenek felzárkózni, javítani a jegyeiden, különben búcsút inthetsz ennek az iskolának. - Scott erre a mondatra már felkapta a fejét. Eddig azon tűnődött, mi a frászt akar tőle az osztályfőnöke, de csak most jutott el arra a pontra, amikor igazán felfogta, miről is van szó.

12.

Ismételten egy borús, esős reggelre ébredt a város, a legtöbb diáknak ugyanolyan lehangoló nap volt, mint a többi. Ellenben a B osztállyal, akik diadalittasan rótták a folyosókat, ezer wattos mosollyal az arcukon, ugyanis a két legügyesebb művészpalántájuk, Emily és Frank megnyerték az Együtt egy színes iskoláért nevű pályázatot, ami egyet jelentett azzal, hogy a nyert festékekkel kifesthették osztálytermüket a saját elképzelésük szerint. Ahhoz, hogy a hatalmas lelkesedésből ne törjön ki egy kisebb festékháború, az osztályfőnökük kinevezte a két legalkalmasabbnak tűnő tanulót a feladat irányítására.

Az egyik választás Jill Hartmannra esett, az osztály Diák Önkormányzat Képviselőjére, aki határozott kiállásával és céltudatos személyiségével minden rábízott feladatot a lehető legtökéletesebben teljesített. Nem ismerte a lehetetlen kifejezést! A másik tanuló pedig nem más, mint Greenfield városának ősi alapítójának legfiatalabbik sarja, Cameron Greenfield. Apja a város polgármestere volt, nagyapja pedig híres hadi tengerész, aki a II. világháborúban szolgált. Cameron precízsége és finom ízlése nélkülözhetetlennek bizonyult, hogy közös nevezőre juthasson az osztály.

Jill megnyújtott, szapora lépésekkel vágott át a folyosó diákjai közt. Hosszú vörös hajzuhataga a háta közepét verdeste, aranyló tekintete elszántságot sugárzott, hegyes orra pedig még jobban kiemelte rókaszerű arcvonásait. Bevetésre készen állt! Még a műszaki óráján használt zöld, egyen overallját is magára húzta, a szerszámos öve helyére pedig festékszórókat, sablonokat és ecseteket pakolt. Útközben észrevette az osztályterem előtt az álmodozó képű Cameront. Sötét barna szemei a plafont kémlelték, méregzöld, szűk nadrágjának zsebébe mélyesztette mindkét kezét. Jill értetlenül meredt a srác hófehér selyemingére és a hátára vetett köpenyére, ami szintén az osztály színeit képviselte, a sapkáról nem is beszélve. Számára úgy festett Cameron, mint egy eltévedt meleg matróz fiú.